Pontosan ma van kettő hónapja, hogy az utolsó posztomat kitettem és úgy gondoltam, hogy ez egy jó pillanat lehet a visszatérésre. Habár az összes marketinges guru és kb. mindenki, aki csak egy kicsit is ért a közösségi médiához, úgy véli ez a legnagyobb hiba, amit elkövethettem, én mégis bevállaltam. Ez is egy volt a sok tanulság közül, amit megéltem az elmúlt két hónapban.
A mai nappal nem csak visszatérek, hanem egyúttal egy új sorozatot is indítok. Egy pár hete olvastam egy nagyon jó cikket D. Tóth Krisztától a közhelyekről és megihletődtem általa, ezért útjára indítom a ’Szubjektív Szombatot’! Hetente tervezek jelentkezni olyan szubjektív, saját önismereti tartalmakkal, amiknek leginkább az a célja, hogy azt mutassák be, nem vagyunk egyedül. Értem ezalatt azt, hogy tulajdonképpen a nagy többség ugyanazokkal a problémákkal, elakadásokkal és kihívásokkal küzd, mégis sokszor azt érezzük, másnak könnyebb, jobb, szebb, mert kívülről csak a végeredményt látjuk és ez alapján ítélünk. Úgy érzem, azzal is egy új szemléletmódot adok, ha megmutatom, nekem milyen megéléseim vannak, hogyan alkalmazom mindazt a hétköznapokban, amikről úgy általában beszélek, írok vagy tanítok 😊.
Tehát visszatérve az eredeti gondolathoz, a közösségi oldalas öngyilkossághoz, lássuk miért is vállaltam be és milyen tanulsággal lettem gazdagabb a megváltozott helyzetnek köszönhetően. Vigyázat veszélyes, őszinte tartalmak következnek!
Ott kezdődött, hogy március 11-én egyszer csak veszélyhelyzet lett Magyarországon a globális járvány miatt és mint oly sokan mások a következő hétfőn már én is szinte bevételek nélkül találtam magam, ekkori meglátásom szerint átmeneti jelleggel. Az első két hét azzal telt, hogy oldjam meg minél biztonságosabban és költséghatékonyabban az itthoni élelem ellátmányt, tekintve, hogy egészen ezidáig azzal a filozófiával éltem, hogy csak az legyen itthon, amit meg is eszünk, hogy semmit ne keljen kidobni. Tehát gyorsan kellett egy itthoni készlet feltöltés (létrehozás? :D) a szinte már nem létező bolti készletekből és lehetetlen online rendelésekből. Miért is volt ez annyira fontos és nem csak nekem, hanem az egész világnak? Ha valaki valaha hallott már Maslow piramisáról, akkor már sejtheti. Ennek az emberi szükségleteket rangsoroló piramisnak a legalján a fiziológiás szükségletek vannak, melyhez az alapvető fiziológiás szükségletek, úgy mint az éhség, szomjúság, stb. tartoznak. Így alapvető, hogy mindenki erről próbált meg szinte azonnal gondoskodni. Miután sikeresen vettem ezt az akadályt és hivatalosan is hadtáp felelőssé léptem elő itthon jött az első igazi törés, amikor nem csak ideiglenesen veszítettem el a fő bevételi forrásom, hanem véglegesen.
Tanulság: Külső nyomás révén újratervezni sokkal sz@… akarom mondani rosszabb…
Sokszor terveztem már át meglévő dolgokat felnőttkorom során. Többször váltottam munkahelyet és 27 évesen egy teljesen új, több éves képzést igénylő szakmába kezdtem bele, de tettem ezt mindig tudatosan, és legfőképp azért, mert én emellett tettem le a voksomat. Habár gyerekként sokszor megéltem a tehetetlenség érzését, amióta én felelek magamért ilyen még nem történt velem. Egyrészt nagyon új volt, másrészt sok gyermekkori érzelmet is a felszínre hozott. Mindazt, amit biztosnak hittem, ami mellett egy újabb lépést tehettem az új szakmám felé, most összedőlni látszott. Úgy éreztem arra kényszerítenek, amit nem akarok, hogy megfosztanak attól a lehetőségtől, hogy kiteljesedjek. Úgy éreztem, fel kell adnom az álmom, amiért az elmúlt három évben keményen dolgoztam. Veszteséget éreztem és ez fájt. Nagyon fájt. Viszont mivel már egy ideje azon dolgozom, hogy amennyire egy helyzet engedi megéljem az érzéseimet azok elfojtása helyett, így hagytam, hogy fájjon. Ott voltam ezzel a kétségbeeséssel, reménytelenséggel és kényszerrel. Egy ideig vele voltam, volt, hogy egyedül, volt, hogy szakember segítségével, volt, hogy család és baráti támogatással. Majd lassan elkezdtem tisztábban látni, és habár elég hamar jöttek ötletek, hogy hogyan is kellene tovább építkezni, tényleges lépéseket nem tudtam tenni annak érdekében, hogy az új irány felé haladjak. Habár érzelmileg már nem fojtogatott, viszont megbénított, én pedig pihenőre tettem magam. Megengedtem magamnak, hogy ne az elvárások, az előírások szerint működjek, hanem hogy bízzak abban, úgy is rendbe lesznek a dolgok, úgy is el tudom érni a céljaim, ha ebben a helyzetben megengedem magamnak a szünetet. Elfogadtam, hogy most ez van és nem küzdöttem ellene. Megjelentek azok a minőségek, amikre egyre több figyelmet szentelek: a türelem, az elfogadás, az itt és most, valamint az együttérzés, elsőként mindez önmagammal szemben.
