Miután sikerült berendezkedni a karantén életre, körülbelül április közepén már megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy vajon mi lesz, ha már nem a 34 nm-en kell töltenem a napjaim szinte minden emberi érintkezést kerülve. Akkor még nem töltöttem vele túl sok időt, de most, hogy tegnaptól a korlátozásokat megszüntették és már tényleg a kapujában vagyunk az újraindulásnak, így úgy döntöttem, tudatosabban is foglalkozok a kérdéssel.
Utólag könnyebb belátni, de mire elérkezett a március, én már a kimerültség határán voltam. Az elmúlt 3 évem a pszichológiai alapképzés, a részmunkaidős állás, az egyéb life coach illetve tréner képzések, valamint a családom és barátok zsonglőrködéséből állt. A csúcspont tavaly novemberben jött el, amikor, amikor már egyetemre nem jártam, de egyszerre dolgoztam teljes munkaidőben és mellette két projekt és egy induló vállalkozásért voltam felelős. Persze vitt előre a célom, hogy szép lassan, lépésenként haladjak előre azon az úton, amire hivatalosan is ráléptem 2016 őszén. Éreztem is már március elején, bár itt a vállalkozás, amivel még ezernyi dolog van, lankadt a lelkesedés, és egyre nehezebbek voltak a lépések. Így, ahogy jött a külső bezárkózás, úgy szép lassan én is bezárkóztam, lelassultam, sőt voltak olyan hetek, amiket teljes leállásnak nevezek.
Eleinte nehézséget okozott elfogadni azt, ha éppen nem csináltam semmit, ha azzal telt el egy nap, hogy csak fekszem, maximum főzéssel meg olvasással kiegészítve. De biztos volt olyan nap is, amikor tényleg egész nap nem csináltam semmit. Rettentő sok bűntudatot kellett levetkőznöm ezzel kapcsolatban, újra és újra megerősíteni magamban, hogy attól még nem vagyok kevesebb, ha vannak ilyen napok, nem ezen múlik az én értékem. Személy szerint úgy érzem ez nagyon jellemző manapság, hiszen leginkább az aktivitást díjazzuk, a passzivitás valamilyen úri hóbortnak tűnik és még azt is megvetjük. Így nem csoda, hogy nekem is ennyi küzdelmem volt ezzel kapcsolatban, sőt van még a mai napig is. Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Tervezek is a jövőben ezzel kapcsolatban indítani egy programot, ami az elvárások leépítését és az önelfogadást erősíti, hogy aki szeretné, annak meglegyenek ehhez a megfelelő eszközei.
Sok időt töltöttem azzal, hogy megnézzem ebben a helyzetben is mi az az aktivitás szint, ami számomra megfelelő. Alapvetően lassan induló vagyok, sok időm megy el a tervezéssel és előkészítéssel. Ezt követően jön egy periódus, amikor sokat és kitartóan tudok egy adott dologgal foglalkozni, ezt viszont egy pihenősebb időszak kell, hogy kövesse, ami számomra nem feltétlenül teljes passzivitás, sokszor csak annyi, hogy valami mással foglalkozom. Egy fajta hullámzás, mint a tenger vize. Nemrég találkoztam egy könyvvel, ami hasonlót ír le, egy fajta humán energia menedzsmentről szól az élet négy különböző síkján, úgy, mint a fizikai, emocionális, mentális és spirituális téren. E szerint akkor tudunk jól működni, ha mind a négy területen egyaránt fókuszálunk arra, hogy történjen erőkifejtés, de egyúttal arra is, hogy ezt pihenés kövesse. Ez mindenkinél más mértéket ölthet, egyéniek a szükségletek szintjei, ezért fontos megtalálni a saját egyensúlyunkat.
Vissza is tértünk ahhoz, hogy mi lesz most, hogy megint változik az élet.
Én arra jöttem rá, hogy nem minden szempontból szeretném ugyanonnan folytatni.
A jelenlegi egy kiváló lehetőség arra, hogy majdnem a nulláról építkezzek, úgy kezdjem el feltölteni a naptáram és a teendőimet, hogy amik igenis jól estek a leállás időszaka alatt, azokat megtartsam, ha nem is 100%-ban, de mondjuk körülbelül 75-ben. 😊 Ebből adódóan nagyon szeretnék a továbbiakban is főzni. Egyrészt azért, mert élvezem, kikapcsol és a délelőtti órákban amúgy is inkább a kézzel végzett munka az erősségem. Másrészt örömmel tölt el, hogy egészségeseket és finomakat eszünk a férjemmel. Ehhez kapcsolódik a mozgás, ahogy nyitottunk, újra eljárok futni és a karantén adta online jóga lehetőségével is élek.
Nálam most ez lett a kiindulási pont és ehhez szeretném hozzátenni a vállalkozásomat, amit építek, szépítek, tisztázom a miérteket, a hogyanokat és a célokat. Szerencsére egyre erősödik bennem az, hogy jó helyen járok, ez az az út, amin szeretnék továbbmenni. Időközben harcolok a félelmeimmel és bizonytalanságaimmal, leküzdve azokat nap mint nap. Hisz ahogy a mondás is tartja, a bátorság nem a félelem hiánya, hanem, hogy túlnövünk a félelmeinken, és akkor is megtesszük a lépéseket, amik előre visznek minket, amikor nincsenek meg a konkrét válaszaink.
